A vágyaid nem is tieid – mimetikus vágyakozás

A mimetikus vágyakozás elméletének megértése segíthet minket tudatosabb döntéseket hozni az életben.

Göblyös G. István · GONDOLKODÁSMÓD

Egy René Girard nevű francia történészt és filozófust az 1940-es években, a pályafutása kezdetén arra kértek, hogy tanítson irodalmat. Meglepő kérés volt ez a számára, hiszen nem ez volt a szakterülete, de nem volt mit tenni, ezt dobta a gép. Olyan irodalmi műveket és regényeket kellett tanítani, amiket azelőtt még soha nem olvasott. Így hát nekiült a könyvek tucatjainak és beleásta magát mindbe.

Megfelelő szakmai képzés híján tudta, hogy gyorsan kell végeznie a művekkel. Ezért elkezdett mintákat keresni a szövegekben. Próbált minél több összefüggést találni a könyvek között. Ekkor felfedezett egy meglepő jelenséget, amely minden regényben jelen volt: a regények szereplői mindig más szereplőktől függenek. Azaz mindig más karakterek mutatják meg azt, hogy mire érdemes vágyakozni. Nincs semmilyen spontán vágyakozás a dolgok iránt. Ehelyett ezek a vágyak úgy alakulnak ki és formálódnak, hogy a szereplők kapcsolatba lépnek egymással ezáltal változtatva a céljaikat és a viselkedésüket. Tehát a vágyaikat.1Luke Burgis (2021), Wanting: The Power of Mimetic Desire in Everyday Life (A mimetikus vágyakozás ereje a mindennapokban), Introduction: Social Gravity.

Ezt a jelenséget René Girard később “mimetikus vágyakozásnak” nevezte el.

TARTALOMJEGYZÉK

1

Mi is a mimetikus vágyakozás?

A mimetikus vágyakozás azt mondja, hogy a vágyaink nem a sajátjaink. Tehát, mikor mi kigondoljuk, hogy szeretnénk egy új autót, házat, nyaralást vagy bármit, azok nem a mi egyedi vágyaink. Az elmélet szerint a vágyaink között és köztünk van egy közvetítő. Ez a közvetítő pedig bárki lehet: a szomszédunk, a családtagunk, a barátunk, egy Instagram influenszer, celeb, vagy akár a párunk.

A lényeg az, hogy mikor meglátjuk azt, hogy valakinek milyen jó dolga van, elkezdjük összekötni azt a tárgyaival, kapcsolataival és az életivitelével, életstílusával. Látván, hogy az adott személynek – azaz a közvetítőnek – milyen jó élete van, mi is elkezdünk arra vágyni, ami neki megvan, azt gondolva, hogy nekünk is hasonlóan javulni fog az életvitelünk, ha azokat mi is megszerezzük. Tehát egy másolandó modellként tekintünk rá.

Luke Burgis a “Wanting” című könyvében, melyben René Girard munkásságát dolgozza fel két féle modellt különböztet meg. Van az a modell, aki velünk egy időben él, és van az a modell, aki egy másik korban élt.

Az érdekesség a két modell között nem a cél, hiszen a célunk, a vágyunk az, hogy reméljük jobb lesz az életünk, ha úgy élünk, mint a modellünk. Ha azokat birtokoljuk, ha úgy viselkedünk, ha olyan státuszt érünk el, mint ő. Az érdekesség az, hogy hogyan reagálnak az emberek arra, ha rájönnek erre.

  • Ha rájövünk, hogy a kollégánk fizetésemelést kapott, akkor nekünk is kell. De addig amíg nem tudtuk, hogy nála ez megtörtént, addig mi sem vágytunk rá.
  • Ha látjuk, hogy a szomszéd új autót vett, akkor mi is elkezdünk gondolkozni azon, hogy lassan cserélni kéne a sajátunkat, de amíg nem láttuk az új autót, meg sem fordult a fejünkben.
  • Ha látjuk, hogy az egyik ismerősünk nyaralni van, akkor mi is elkezdünk nézelődni, hova mehetnénk, de amíg ennek nem voltunk tudatában, nem is jutott eszünkbe a nyaralás.

Mikor a közeli ismerősök adják nekünk a modellt, akkor elkezd kialakulni egy versengés. Vagy tudatosan, vagy tudat alatt. Ez a versengés pedig a későbbiekben a hozzáállásunk miatt, akár ronthatja is a kapcsolatainkat. Hiszen, ha nem úgy viszonyulunk ezekhez, hogy “ooh örülök, hogy ő jó érzi magát”, hanem “nem igaz, hogy nekem miért nincs az, ami neki”, akkor az irigység könnyen a felszínre törhet.

A másik modell ennél izgalmasabb. A leggyakoribb példa erre talán az, mikor valakinek a napi rutinját szeretnénk lemásolni. Úgymond egy olyan ember életét próbáljuk utánozni, aki (1) már nem él; (2) számunkra nagy dolgokat ért el; és (3) példaképként tekintünk rá.

  • Ha sokat szeretnénk írni, akkor például Anthony Trollope-t vesszük példának, aki élete során több, mint 60 könyvet írt, és megpróbáljuk lemásolni a technikáit, módszereit.
  • Vagy, ha szeretnénk kreatívabban jobban kiteljesülni és többet alkotni, akkor megkíséreljük lemásolni Picasso vagy Da Vinci napi rutinját, vagy a technikáikat remélve, hogy nekünk is segítenek.

Az érdekesség, hogy mikor ezt tudatjuk más emberekkel, vagy rájönnek ezekre, hamarabb alakul ki tisztelet, mint irigység.

De a lényege a mimetikus vágyakozásnak akkor is ugyanaz marad. A céljaink, vágyaink és kitűzött mérföldköveink nem a sajátjaink. Ezekre a dolgokra eszközökként tekintünk, amelyek segítenek közelebb jutni a céljainkhoz. Csak már az elején ködös lesz a dolog, hiszen ha nem figyelünk, sem a céljaink, sem az azokhoz közelebb segítő eszközeink nem lesznek a sajátjaink.

Tehát olyan dolgokra fogunk vágyni, amikre igazából nem is akarunk, és nem is akartunk addig a pontig, amíg rá nem jöttünk, hogy másnak az bevált. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk is ugyanúgy működni fog, vagy hogy ugyanolyan jó lesz.

2

Mit tudunk tenni?

Most, hogy rájöttünk alig vannak egyedi vágyaink és céljaink, mit tudunk tenni? Mit csináljunk, hogy ne mások vágyai után sóvárogjunk? Hogyan tudjuk elkülöníteni azt, hogy mi az, amit mi szeretnénk és mi az, amit mások? Mi a lényeges és mi a lényegtelen? Mi a szükséges és mi a felesleges?

Ezt nem hiszem, hogy lehetne másképp felismerni, mint hogy egy folytonos megfigyelői leszünk a saját életünknek. Nem csak úgy simán éljük az életünket, hanem megkérdőjelezzük önmagunkat. Mikor feltör bennünk egy érzés – irigység, vágyakozás, bánat, magány -, akkor nem csak hagyjuk, hogy “ez van”, hanem feltesszük magunknak a kérdést:

  • Miért érzem ezt?
  • Mi történt, mit láttam, mit érzékeltem a közelmúltban, ami ezt kiválthatta belőlem?

Ilyenkor jó visszafejteni a dolgokat, amik velünk történtek. Ha jobban figyelünk ezekre, akkor egyre gyakrabban észre fogjuk venni, hogy alakulnak ki ezek az érzések.

  • Láttam, hogy egy régi barátom valamilyen buliban vagy összejövetelen van → én is szeretnék emberek között lenni → de otthon ülök egyedül → magányosnak érzem magam.
  • Láttam, hogy az egyik ismerősöm vett egy új autót → én is szeretnék venni egyet → de nincs pénzem új autóra → elkezdek irigykedni.

Ez a felismerés már egy hatalmas lépés, ha meg tudjuk tenni. De az érdekes rész ezután jön. Mikor megvizsgáljuk ezt a helyzetet, ami egyetlen egy kérdéssel történik:

  • Azelőtt is éreztem ezt az érzést, mielőtt megtudtam ezeket a dolgokat?

Így tudjuk elkülöníteni azt, hogy mi az, amit tényleg mi szeretnék és mi az, amit csak egy modell miatt.

Habár ez a mimetikus vágyakozás pusztán egy elmélet, én valószerűnek tartom. Ha kicsit jobban belemélyedünk a filozófiai témákba, akkor szerintem jobban meg tudjuk érteni.

Képzeljük el, hogy egyedül vagyunk az egész a Földön. Az első tudatos gondolatunktól kezdve senki más nincs, csak mi magunk. Nem találkozunk egész életünkben egyetlen egy emberrel sem. Nem látunk senkit, hogy csinálna valamit. Ilyen esetben mire vágynánk? Barátokra? Nem tudjuk mik azok a barátok, mert soha nem láttunk ilyet. Pénzre? Nem értjük, hogy mire való a pénz, mert egyedüli emberként nem kellett használnunk. Ha nem tudjuk, hogy létezik valami – tulajdon, státusz, életstílus -, akkor miért vágynánk rá?

Most tegyünk mellénk még két embert. Egy párt. Ők ketten nagyon élvezik egymás társaságát de mi egyedül maradunk. Mi fog történni? Elkezdünk látni egy modellt. Látjuk, hogy mit tud csinálni az ember. Együtt élményeket szerezni, élvezni egymás társaságát. Mikor ezt felismerjük, máris elkezdünk vágyakozni aziránt, amit látunk.

Az ember az élete első szakaszában mindent utánozva tanul. Csecsemőként és kisgyermekként utánozva tanulunk meg beszélni, sportokat űzni és játszani. De olykor leragadunk itt és próbáljuk másokat lemásolva, utánozva alakítani a saját életünket.

3

Út egy tudatosabb élet felé

.

Ahogy jobb megfigyelői leszünk a saját életünknek, úgy egyre tudatosabb döntéseket kezdünk meghozni. Minél többet kérdőjelezzük meg magunkat, annál nagyobb valószínűséggel tudunk a megfelelő irányba haladni. Mikor nem csak a vágyainkat, hanem a feltörő érzéseinket is igyekszünk felismerni és megfejteni.

Ha tudatosan figyeljük a vágyainkat, akkor idővel könnyebben meg tudjuk határozni mi az, amire valóban szükségünk van. Mikor bennem törnek fel hirtelen olyan vágyak, melyeket nem tudok hova kötni, amikről nem tudom honnan jöttek, akkor a következő kérdéseket teszem fel magamnak:

  • Miért kell ez nekem?
  • Hogyan változna meg az életem, ha betölteném ezt a vágyam?
  • Hogyan változna meg az életem, ha nem tölteném be ezt a vágyam?

Ilyenkor elkezdek agyalni, hogy mégis mit várok az aktuális vágyamtól. Egy érzést? Egy állapotot? Elismerést? Valóban szükségem van arra, amit szeretnék? Van, amikor igen. Van, amikor nem. De hogy ezt eldöntsem tisztában kell lennem a megfelelő értékrendemmel.

Mikor olyan döntéseket hozunk az életben, amikről tisztán tudjuk, hogy a saját céljaink elérését segítik, az már önmagában egy hatalmas lépés a mentális tisztán látás felé. Nem mások életét akarjuk élni. Nem mások céljai, vágyai után kell mennünk. Ez a mi életünk. A mi értékrendünk. A mi céljaink. A mi fejlődésünk.

“Mindenkinek csak egy élete van… s mégsem tiszteled magad, hanem a saját boldogságodat a mások lelkében keresed.”
– Marcus Aurelius


Ha tetszik ez a tartalom, akkor tetszeni fog a Két Perc Kedd hírlevelem is, ahol minden kedden küldök a feliratkozóknak 1 elmélkedést, 1 idézetet, 1 kérdést és egy bónusz tartalmat.

Iratkozz fel

És kapsz egy ajándék PDF-et:
5 Kérdés, amik mindent megváltoztattak


Mi a véleményed erről?