Hogyan gondolkodj a maximalizmusról, hogy ne álljon az utadba

Göblyös G. István · GONDOLKODÁSMÓD

Kinek ismerős még az érzés, mikor valamit annyira szeretnénk jól és tökéletesen csinálni, hogy az erre való törekvésünk rontja el az egész alkotói folyamatunkat, olykor azt eredményezve, hogy végül be sem fejezzük azt, amit a nagy lelkesedésünk közepette elkezdtünk?

Mindannyian szeretnénk jól csinálni a dolgainkat. Szeretnénk, hogy maximálisan felkészültek legyünk az előadásunkra. Szeretnénk a legtökéletesebben elkészíteni a családi ebédet. Szeretnénk, hogy az elküldött e-mailünk a legprecízebben legyen megfogalmazva. Vagy beszéljünk akármilyen alkotói jellegű tevékenységről: szövegkönyv nyilvános beszédhez, zene készítése vagy valamilyen írás legyen az egy cikk, hosszú üzenet egy ismerősnek vagy akár egy könyv.

A tökéletesség-ellenség

Hányszor volt, hogy a már majdnem befejezett munkánkat az utolsó pillanatban mégsem tudtuk befejezettnek tekinteni, mert ott motoszkált bennünk a gondolat, hogy még biztos van valami, amivel még jobbá tehetjük azt, amit épp készülünk kiadni a kezeink közül, mint a mi munkánkat.

Vagy bele se kezdünk mondván, hogy úgy sem lesz tökéletes, mint ahogy azt a fejünkben elképzeltük.

Akik tudják magukról, hogy akárcsak egy kicsit is maximalisták vagy perfekcionisták, nekik bizonyára ismerős, milyen az, mikor ez a tökéletességre való törekvés lényegében megöli a végkimenetelt és az oda vezető út élvezetét is.

A probléma ezzel a mentalitással az, hogy ténylegesen oda fogunk jutni, hogy az elkezdett dolgainknak pusztán csak egy töredékét fejezzük be véglegesen. Lehet, hogy el sem jutunk a végéig mert a rengeteg tényező, amire figyelnünk kell, már az elején túlságosan nehéznek tűnik és nem vágunk bele mondván, úgy sem tudnánk tökéletesen csinálni.

Közelítsd meg másfelől

Átérzem ezt az érzést. Én is tapasztaltam sokáig és őszintén még most is szoktam olykor-olykor. (Mondom én, ezt a bejegyzést vagy ötödször átolvasva…) Viszont volt egy gondolatmenet, ami nagyban segített, hogy másik irányból nézzem a dolgokat.

Semmi nem létezik a világon, ami tökéletes lenne.

És ezen nincs mit szépíteni. Ilyen a világunk és pontosan ezért is olyan gyönyörű és izgalmas. A tökéletlenség tesz minket és minden munkánkat emberivé.

“Mindenen van egy apró repedés, így jut be rajta a fény.”

– Leonard Cohen

Nem várhatjuk el a tökéletességet senkitől, ha mi sem tudjuk azt nyújtani. Mégpedig akárhogy nézzük, ebben a világban nincs olyan, hogy teljes tökéletesség. Ha nem hagyjuk, hogy az apró repedésen átszűrődő fénysugarak megvilágítsák a munkánkat vagy a cselekedeteinket, akkor elvész a határ a gépiesség és az emberiesség között.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem lehet semmit sem jól csinálni. Más a tökéletesség és a pontos feladatvégzés. 

A lényeg, hogy el kell fogadnunk, soha nem lesz sem a munkánk tökéletes, sem pedig mi magunk. Ugyanakkor lehetünk kiemelkedőek számos területen, de egy valamit mindig észben kell, hogy tartsunk.

A világmindenség tudása sose lesz a miénk.

Mindig lesz hova fejlődnünk.

Ne csak tervezz

Fejlődni viszont csak akkor fogunk, mikor nem csak tervezünk hanem végre is hajtjuk terveinket. 

Kutakodhatunk bármilyen témában, olvashatunk több tucat könyvet és számtalan előadást is maghallgathatunk. Viszont csak akkor fog érni valamit az erőfeszítésünk, ha bele is kezdünk azokba a dolgokba. Hogy hibákat követünk el, amikből tanulunk. Hogy saját nézőpontból nézzük a dolgokat, nem másokéból. Hogy magunk tapasztaljuk meg azt, ami érdekel minket.

Persze tudjuk, hogy a kezeink közül kiadott munkánk minket minősít és mindig igyekezni fogjuk a lehető legtökéletesebbre csiszolni. Viszont ne felejtsük el, hogy attól, mert mi nem látjuk tökéletesnek, még nem lesz kevesebb az idő, amit beleöltünk. Legyünk büszkék a saját munkáinkra.

Ne az legyen a célunk, hogy minél közelebb kerüljünk a tökéletességhez, ami nem létezik. Legyen az a célunk, hogy minden lépéssel közelebb jussunk egy jobb önmagunkhoz.